Hogy mitől lesz egy lepukkant gyártelepből nyüzsgő kulturális központ, az megérne egy külön posztot. Van, hogy nem elég a pompásan felújított, gyönyörű épületállomány (lásd Zsolnay-negyed), de az sem igaz, hogy csak alulról szerveződve jöhet létre valami működő dolog (lásd Millenáris). Most azonban csak egyetlen helyről szeretnék írni, amelyiknek minden adottsága megvan ahhoz, hogy Pest ipari-kulturális központja legyen: ez a Közvágóhíd, a benne működő rengeteg próbateremmel, hangstúdióval, a közepén az R33-mal.

Kezdjük az elhelyezkedésével. Nincs ugyan a város szívében, de ahogy ez már lenni szokott, szépen lassan kezdi körbeölelni Budapest. Ráadásul pont egy kulturális negyeddel. Épp ott van a Millenniumi-városközponttal, vagyis a Müpával, a Ludwig Múzeummal és a Nemzeti Színházzal szemben.

Igaz, most egy soksávos, villamosos, elég randa út választja el őket (ahol ilyen fura objektumok találhatók). Ráférne egy széles zebra az összekötéshez – ehhez persze ki kellene találni, mit akarnak építeni a tulajdonosok a ma parkolónak használt placcon. Eredetileg egy gigászi konferenciaközpont került volna oda, de mostanában már csak zöld fű szerepel a terveken a helyén – hajrá! Mindenesetre a nemzet színészeit ábrázoló festmény szépen köti össze már most is az underground és a „magas” művészetet.

És akkor nem is beszéltünk még a nemrég odatelepült, lakossági igényeket kielégítő Parkról és a híd túlsó lábánál üzemelő Zöld Pardonról sem. Szóval ha hagyják, akkor itt egy nagyon jó kis kulturális szabadidős dolog forrhat ki. Az átjárás pedig nem csak képletes. A múlt héten épp a Lumú után ugrottunk át egy sörre az R33-ba, vagyis a Közvágóhíd lelkébe – na de haladjunk sorra.

Ha a Müpa felől egy képzeletbeli zebrán érkezünk meg a főbejárathoz, akkor egy csöpp árkos park szélén találjuk magunkat, melyen híd vezet át.

Akár egy vadregényes, fákkal benőtt kastély bejárata is lehetne olyan szép a kialakítása – leszámítva, hogy az őrbódék helyett itt két bunker szegélyezi utunk.

 

A környék amúgy tele van bunkerekkel. Hogy pontosan melyik ipari létesítményt kellett ennyire védeni, vagy csak a vasúti hidat fedezték-e ennyire, azt nem tudom. A kastélyos hasonlat amúgy nem túlzó, ha megnézzük ezt az egykorú ábrázolást. 

Forrás: egykor.hu

Belépve azonban már nem volt ilyen vidám az összkép, a szorosan összeterelt barmokkal.

Forrás: OSZK

A közvágóhíd ugyanis valóban a közé volt. Otthon vágni tilos volt a világvárosban és egy idő után a magánvágóhidakat is betiltották. Ahogy a Budapest Lexikon írja:

„Buda és Pest városának az egyesítésig nem volt közvágóhídja, a mészárosok és hentesek a város által engedélyezett magánvágóhídjaikat használták. A város növekedésével a helyzet tarthatatlanná vált, és Pest város hatósága megszűntette a magánvágóhidak létesítését, és 1868-ban határozatot fogadott el közvágóhíd létesítésére. A központi városi közvágóhíd a Soroksári úton Hennicker Gyula építész kivitelezésével, van der Hude építész tervezésével 1872-ben készült el Budapesti Marhavágóhíd néven.”

Aztán persze az államosítással nagyüzem lett. Viszont lehetett frissen vágott, helyben sütött finomságokat is kapni – amitől manapság minden jó érzésű EU-ellenőr szívrohamot kapna. Ezen a helyen ma egy hangulatos büfé üzemel, amit nem is olyan rég újítottak fel. Szép lett – kár, hogy a Marhajó Kajáló felirat eltűnt róla.

Normál esetben ugyanis ma már innen közelít az ember a Közvágóhídhoz, akár kocsival, akár bringával, akár az 1-es, akár a 2-es vilivel jön. Innen a legimpozánsabb a látvány:

Innen látszik a komplexum összes ikonikus eleme: a víztorony és a két szobor. Utóbbiakról itt olvashattok bővebben. Elvileg marhákkal dolgozó mészárosokat ábrázolnak, de soha nem tudom, hogy a baloldali alak tulajdonképpen mit csinál, ahogy kényelmesen nekidől az állatnak.

Na de gyerünk be. Itt egészen furcsa keverék található építészetileg és funkcionálisan egyaránt. A víztorony szinte eredeti szépségében maradt meg, nincs is rossz állapotban, kár hogy a Budapest-címer már lekerült róla.

Megmaradtak viszont a marhafejek. Ha már a Millenniumi Városközpont nevével a Millenárist idéztük fel, akkor ezekkel szobrokkal a Zsolnay-negyedet. Ott készültek ugyanis szériagyártásban a pirogránitfejek az ország vásárcsarnokai és vágóhídjai számára.

De az azóta eltelt száz év is otthagyta lenyomatát a telepen. A régi épületeket bővítgették, összekötötték. Ez a híd például elég otrombán illeszkedik a két szárnyhoz, de színes ablakaival egy átfogó felújítás után akár fontos elemévé válhatna a központnak.

Az a felhajtó, amin gépkocsival - vagy lábon hajtott állatokkal - is fel lehetett jutni az emeletre, egészen különleges, mutatós építészeti megoldás. Még akkor is, ha ijesztő, mint egy Tarkovszkij-film díszlete. Streetartosan már kikezdték, mint arról többször is twitteltem.

Minden építésznek, aki azt a feladatot kapná, hogy alakítson át új funkcióra egy egykori ipartelepet, csorogna a nyála ezektől a lehetőségektől.

Sajnos azonban egyre inkább fogynak a lehetőségek. A víztorony néhány éve még a telep központjában állt, ma már kibontották mögüle a nagy részét - a helyén pedig egyelőre üres placc maradt.

Urbanista nagyobb térképen való megjelenítése

Viszont ami megvan, az nagyon fontos eleme a telepnek: a bálterem! Száz éve ugyanis természetes volt, hogy egy valamire való gyárhoz bálterem is jár. Ezt foglalta el az R33, mely amolyan szellemi központja és katalizátora az egész telep kulturális életének. A Rottenbiller utca 33 alól induló egyesület (innen a név ugye), próbatermeknek, stúdióknak, fotókiállításoknak, görénynek, színpadoknak és alkotóközösségeknek ad otthont.

Fotó: R33

Ráadásul az egészet valami olyan különös üzleti modellel csinálja, hogy miközben nonprofit cucc, valahogy mégis fennmarad. A szellemi-kulturális központoknak mondott helyek a legritkább esetben azok - legtöbbször ez csak a PR-része egy nagyon is profitorientált kocsmának (üdítő kivétel mondjuk a Szimpla). Az R33-nak viszont tényleg sikerült megvalósítania mindezt.

Fotó: R33

Persze nem ők az egyetlenek, akik már beköltöztek. Amelyik helyet nem valami húsos cég bérli még (feldolgozás már nincs, csak raktározás), abba betelepül egy próbahely vagy stúdió. Egy nyári napon olyan érzése van az embernek az R33 kertjében heverve, mintha egy fesztiválon lenne és egyszerre szűrődne be kellemesen a metál-, a reggae- és mondjuk egy alter-színpad zenéje. Elég nehéz úgy átmenni a telepen, hogy ne botoljon az ember ismert zenészekbe, akik pedig természetesen az R33-ban lazítank próbák után, ahol hangszerek cserélnek gazdát, új zenekarok születnek vagyúj tagok csapódnak bandákhoz.

Fotó: R33

Ha még egy-két ilyen szellemi műhelynek sikerülne megtelepednie itt a próbatermek és stúdiók közt, megállíthatatlan lenne a folyamat és valami olyan születhetne meg itt, mint mondjuk Dublinban a Temple Bar (melynek helyére ugye egy buszgarázst terveztek, mikor kialakult a művésznegyed).

Az egész poszt apropóját amúgy az adja, hogy idén három éve működik itt az R33, egy éve vették birtokukba a báltermet és a kertet, a szellemi vezér, Pernye pedig most 36 éves. Ennek örömére szombaton nagy partit csapnak. Lesz egy csomó koncert - köztük az erősen Urbanista-közeli, különböző vágóhídi próbatermekben próbáló Csibor is fellép - természetesen ingyen. Gyertek, jó lesz!