Forrás: Fortepan
Budapest éjszakai élete nem csak a 2010-es években pörgött magas fordulaton. A legismertebb ilyen csúcs a két világháború közti kávéházak világa volt, amelyről sokunk fejében él valami kép, hiszen olvashattunk róla eleget. Ám a 80-as évek cigányzenés lokáljairól, éttermeiről kevesebben hallottunk. Farkas Róbert, a Budapest Bár vezetője zenéjük révén az előbbiről is, személyes emlékei miatt az utóbbiról is sokat tud mesélni – rengeteg érdekes anekdotával fűszerezve. Megkértük hát rá.
Farkas Róbert, a Budapest Bár vezetője
– A Budapest Bár a két világháború közti időszak kávéházi muzsikáját éleszti fel XXI. századi hangzással. De hogy kell elképzelnünk ezt a kávéházi világot?
– A 20-as, 30-as években vagy hatszáz kávéház volt Budapesten, pedig igen szigorú szabályoknak kellett megfelelniük. Ha mondjuk nem volt meg a megfelelő belmagasság, vagy az utcaszint alatt volt a padlója, esetleg nem volt két biliárdasztala, akkor csak egyszerű kávémérés lehetett. A leghíresebbek ma persze azok a kávéházak, ahová a művészek jártak – mint amilyen mondjuk a New York –, de voltak olyan helyek is, ahol mérsékeltebbek voltak az árak és más volt a közönség. Budapest igazi kozmopolita város volt már akkor is, pár évtized alatt megtöbbszöröződött a lakossága, nagy volt a lakáshiány. Volt, hogy nem csak egy lakást, vagy egy szobát, de még egy ágyat is többen béreltek. Aki nappal dolgozott, az esti ágyat bérelt, aki este, az nappalit. Amíg nem tudott szobára menni a bérlő, mert még a másik volt benn, a kávéházban ütötte el az idejét. Akinek nagyon nem volt pénze, az egyetlen kávé mellett több órát is ki tudott húzni. Ha kihozták neki tejjel, megitta félig, és szólt, hogy „kérnék szépen bele egy kis javító tejet”. Aztán hogy „ez így már túl tejes, kérnék bele egy kis kávét”. Ez volt a pótkávé. Persze mindezt egy áráért. De ilyet meg lehetett csinálni akár mákos tésztával is.
– És hogy szólt a zene ezekben a kávéházakban?
– Nagyjából a kávéházak fele volt zenés. Legtöbbször csak a háttérben szólt a muzsika, de voltak táncos kávéházak, és megkülönböztették az énekes kávéházakat is. A leghíresebb dalénekes Kalmár Pál volt, aki az EMKE-ben lépett fel rendszeresen. Operaénekesnek készült, de állítólag egy hangszálgyulladás miatt nem lehetett az. Szerette a cigányzenét és lejárt ezekre a szórakozóhelyekre, ahol elkezdett énekelni. Egy gramofontársaság képviselője felfedezte, behívta a stúdióba egy próbafelvételre, és rögtön alkalmazták. Egyből a leghíresebb cigányzenekarokkal kezdett muzsikálni. Olyanokkal mint Magyari Imre, aki a kor egyik legnagyobb prímása volt. Vagy a 36. Rácz Lacival, akit azért hívtak így, mert az édesapjának ő volt a 36., legkisebb gyereke – na persze nem egy édesanyától volt ennyi testvére. Azt mesélik, olyan nagy úr volt, hogy hintóval járt muzsikálni. Három hintóval! Az egyikben volt egy behűtött pezsgő, a másikban a hegedűje, a harmadikban személyesen 36. Rácz László. Akkoriban indultak a rádióadások, ahonnan az egész ország ismerte ezeket a sztárokat, és vidékről is sokan eljártak meghallgatni őket.
– Melyik volt a leghíresebb zenés kávéház?
– Számunkra az Ostende a legfontosabb, amelyik a Rákóczi úton volt, a Blaha és az Astoria között. Látta az igazgatója, hogy amikor a zenekar elkezd benn játszani, akkor az ablakból rengeteg kis cigánygyerek néz be. Támadt egy ötlete: mi lenne, ha ezek a kis lurkók délelőttönként, amikor úgysincs olyan nagy élet, bejönnének és foglalkoznának velük a muzsikusok. Ez lett a Rajkó-zenekar, amit akkoriban még úgy hívtak, hogy az Aranyosi Rajkók. Néhány hónap alatt annyira híresek lettek, hogy Olaszországba kezdett kijárni az a huszonegynehány fő. Bámulatba ejtették külföldön az embereket, hogyan játszanak a tizenévesek, vagy akár annál is fiatalabbak.
A Rajkó-zenekar 1939-ben az Ostende kávéházban - forrás: Cigányokról blog
– Aztán jött a világháború, a kommunizmus, bezártak a kávéházak. Az élő zenés éttermek azonban maradtak, a 80-as években magad is szereztél erről tapasztalatot. Hogy kerültél oda általános iskolásként? Egy másik interjúban meséltél róla, hogy az édesapád nagyon szigorúan vette a tanulást, nem nagyon járhattál el sehova.
– Öt éves koromban kezdtem hegedülni, onnantól kezdve más játékom nem is volt, a gyakorlás mellett sem sportolni, sem kirándulni nem volt időm. Viszont tíz éves korom körül már magával vitt édesapám a Gellért Szállóba, a Nemzeti Szállóba, az EMKE-be vagy a Kárpátia Étterembe, ahol éppen játszott. Úgy havi két-három alkalommal, olyan napokon, amikor másnap nem volt iskola. Izgalmas volt nagyon. Nem volt ott más gyerek csak én, jó volt látni az előkelő cigányzenekart, meg érdekesek voltak a mulatozó oroszok, németek. És persze finomakat lehetett enni. Amikor idősebb lettem, már ki-ki maradoztam vele kettőig-háromig is. Fontos volt, hogy jobban összenőttem így a muzsikálással, nem csak a kottát, a gyakorlást, a zenetanulást éltem át.
– Sok helyen szólt cigányzene akkoriban Pesten?
– Nagyon. Palace Szálló, Nemzeti Szálló, Szabadság Szálló – édesapám ma is ott játszik, igaz már Best Western Hotel Hungaria a neve. Aztán ott volt a Kulacs, a Lúdláb, a New York, amit Hungária étteremnek hívtak. Hosszan folytathatnám a sort, akkoriban még a Keleti Pályaudvar éttermében is volt cigányzenekar. Ha végigmentél a Körúton a Blaha és a Margit híd között, 20-30 helyen biztos játszott cigányzenekar, szinte mindegyik hotelben és étteremben. Ugyanez volt a helyzet a Rákóczi úton. A hotelekben diszkrétebb volt a záróra, 11-kor, éjfélkor ott már nem nagyon volt élet. De az éttermekben, kocsmákban sok helyen tovább szólt a zene. Ráadásul, amikor a szállókban véget ért a muzsika, akkor a Nemzeti előtt gyülekeztek a cigányzenészek, akiknek nem nagyon akaródzott még hazamenni. Mentek tovább szórakozni lokálokba, bárokba, cigányzenés éttermekbe. És ha még az sem volt elég, akkor valamelyikük lakására. Emlékszem, kisgyerekként, volt hogy hajnal kettő-három felé arra ébredtem, hogy apu több kollégájával még a konyhában muzsikál. És persze ha kimentem, akkor megkértek, hogy én is játsszak valamit. Ment a beszélgetés, borozgatás. Akkoriban jól is kerestek, jobban meg is engedhették maguknak a szórakozást a zenészek.
A Spolarich a 40-es években - fotó: Fortepan
– Ki lehetett zenész a 80-as években egy étteremben vagy szállodában?
– Akkoriban nagyon komolyan vették az OSZK*-kategóriavizsgát, az minden muzsikus életében nagyon fontos volt. Ha egy vendéglátóhely enélkül alkalmazott valakit, az ugyanolyan vétség volt, mint ma a feketemunka. Aki A kategóriát kapott, az külföldön is játszhatott, B kategóriával előkelőbb hotelekben, éttermekben, a C-vel kocsmákban zenélhettek. Persze a kocsmai zenészek is felkészült muzsikusok voltak, nagyon nagy volt a repertoárjuk. Bármit kérhettek tőlük, azt el tudták játszani. Simán mentek például a Karádi-dalok is. Tévében, rádióban nem játszották őket, de az éjszakai életből nem koptak ki, onnan nem voltak kitiltva. Ha odament a vendég és ezt akarta hallani, akkor természetesen eljátszották neki – főleg, ha ezen múlott az aznapi gázsi. A zenészek folyamatosan követték a német, a francia, az olasz, az amerikai hatásokat, de el tudtak játszani népdalokat, nótákat, csárdásokat, népszerű operett- és operarészleteket is. Minden volt a tarsolyban. És ez pont ugyanígy volt a húszas-harmincas években is, mint a nyolcvanasokban.
– Ha nagyon leegyszerűsítem, valami ilyesmit csinál a Budapest Bár is. Rengeteg forrásból dolgoztok össze mindent cigányzenével.
– Tulajdonképpen igen, de azért persze sok mindenben különbözünk az akkori cigányzenekaroktól. Mi nem játszunk cigányzenét, egy-két olyan emblematikus dalt leszámítva, mint amilyen az Akácos út, meg a Vén cigány, amiket annyira áthangszereltünk, hogy gyakran annak is tetszik, aki az eredetit nem szerette. De igazából a nagy változás az, hogy a mi hangszereléseink modernek, szemben mennek a hagyományokkal. Egy cigányzenekar arra törekedett, hogy akármit játszik, az minél inkább illeszkedjen a hagyományos hangzásba. Nem akarták megváltani a világot – a Budapest Bárral ellentétben. (Nevet) Azért vannak olyan énekesek a zenekarunk élén, akik nem is ebből a világból érkeztek.
Képeslap a Halászbástya étteremről, 1980 - fotó: egykor.hu
– És a nyolcvanas évek éttermeibe honnan érkeztek a zenészek?
– A prímás hozta őket. Természetesen minden muzsikussal külön-külön leszerződött a vendéglátóhely, de legelőször a prímással és aztán ő mondta meg, hogy kiket szeretne alkalmazni. Aztán kötöttek mondjuk egy éves szerződést és addig ott játszottak. Előfordult, hogy egy partnerhotel elhívta a zenekart mondjuk Németországba, és akkor arra az időre ideiglenesen szerződtettek valakit, vagy arra is volt példa, hogy eljött helyettük a német hotel zenekara – vagyis cseréltek. Apukám rengeteg helyen járt így: Észak-Afrikától Amerikán át a Távol-Keletig. Halandó ember nem nagyon utazhatott ennyit, az akkori cigányzenészek viszont úgy jártak ki-be az országból, mint mi most. Innen volt az első farmerem például, ráadásul egyből dzsekivel, olyan, amilyen nem volt senkinek az osztályban.
– Kik voltak a vendégek ezekben a pesti éttermekben? Turisták? Budapestiek?
– A turistákat természetesen vonzották a cigányzenés éttermek, hotelek. Ha mi elmegyünk mondjuk Franciaországba, akkor olyan helyre szeretnénk beülni, ahol Edith Piaf lépett fel egykor és ma is ugyanazok a sanzonok szólnak. De mondhatnám azt is, hogy Budapestnek ugyanaz a cigányzene, mint Spanyolországnak a flamenco. Mindenkinek izgalmas, ha valahol helyi élő zene szól. De akkoriban az itt élők is szerettek így szórakozni, ilyen helyekre lejárni vacsorázni, iszogatni. Az a világ, amiket az olyan Jávor-filmekből ismerünk, mint amilyen mondjuk a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, az tényleg létezett. És ebből a világból valami még megvolt a nyolcvanas években. Azt szokták mondani, hogy minden templom mellett van egy kocsma. Akkoriban legalább ilyen igaz volt, hogy minden gyár mellett volt egy étterem, ahol élő zene szólt, és ahol fizetésnapon fülükbe húzatták a nótájukat a munkások.
– Daloltak a vendégek is?
– Nem mindenhol. Hotelekben kevésbé, de az éttermekben, ahol én is ott voltam, gyakran előfordult, hogy éneklésbe torkollott a mulatás.
– Hétköznapokon is?
– Persze. Egyedül a vasárnap volt szünnap a cigányzenészeknek.
– Hogyan ért véget ez az „aranykor”?
– A cigányzenés helyek fénykora a rendszerváltással áldozott le. Privatizálták a hoteleket, éttermeket, ráadásul az emberek rosszabbul kezdtek keresni, a hazai vendéglátás visszaesett. Azelőtt egy piros százassal két éjszakát végig lehetett dorbézolni, amit ma már nem mondhatunk el a legnagyobb papírpénzről. Maradtak hát a külföldi vendégek, de a rendszerváltás után egy darabig nem volt olyan izgalmas Budapest, mint a kommunizmus idején. Ráadásul Magyarországon a Balaton vált a fő találkahellyé. Kevesebb lett a bevétel, egy magánkézben levő étteremnek, hotelnek meg ugye az a fontos, hogyan áll a havi mérleg. Így aztán zenén kezdtek takarékoskodni. Először a zenekarokat cserélték le egyetlen szintetizátorosra, mert hogy az majd egy egész zenekar hangzását tudja pótolni – persze nem tudta. Aztán végül csak a gépzene maradt. A Budapest Bárral pont ezt a fajta a hagyományt szeretnénk visszahozni, és úgy nyúlni dalokhoz, hogy többet is kihozzunk belőlük, ne csak szórakoztassunk. Gyakorlatilag át akarjuk emelni ezt a műfajt a XXI. századba.
*Országos Szórakoztatózenei Központ