A Budapest-könyv rázós műfaj. Először is, nem könnyű olyan embert találni, aki tényleg ismeri a várost. Még nehezebb olyat, aki írni is tud. (Bár azért szerencsére a kettő olykor egybeesik.) Legalább ilyen komoly kihívás valamilyen tematikára felfűzni a könyvet (mondjuk egy építészeti stílusra vagy egy történelmi szálra). Ugyanis ha mindent érinteni szeretnénk, több kötetes lexikonba fullad a próbálkozás. Persze a témaválasztással óhatatlanul kimarad egy csomó minden. Ám ami számomra a legfájóbb hiányosság, az az, hogy a fővárost bemutató könyvek zöménél Budapest a Nagykörútnál véget ér, legfeljebb az Andrássyn hajlandó kikocsikázni a szerző a Ligetig.
A Pest-Budai séták többek közt azért nagyszerű kötet, mert a fenti hibák egyikébe sem esik: szellemesen és könnyeden oldja meg az összetett szerkesztői feladványt.
Kezdjük ott, hogy mind a 23 kerület egyforma súllyal jelenik meg benne. Igen. Soroksár vagy Budafok épp olyan fontos a kötetben, mint a Belváros vagy a Várnegyed. Persze bajosan találnánk olyan embert, aki mindegyik területen egyformán otthonosan mozog. Így aztán valamennyiről más és más mesél. Az adott környék szülötte, lakója vagy rajongója. Többé-kevésbé ismert emberek, ha úgy tetszik konzervatív celebek, ami érdekesebbé (na és persze piacképesebbé) teszi a könyvet. Történeteiket, visszaemlékezéseiket, dicsekvéseiket és személyes élményeiket viszont profi újságírók jegyzik le, így aztán olvasmányos lesz az anyag.
Hogy a 23 mesélő miatt 23 egészen másmilyen beszámoló születik? Igen, de éppen ez teszi izgalmassá a könyvet. Épp olyan eklektikus, mint amilyen Budapest maga. Ekler Dezső, a Zsidónegyed nagy tudású szerelmese például szórakoztató várostörténeti kiselőadást ad, Kokó gyermekkorának meghatározó helyeit veszi sorra, Fábry Sándor pedig egy stand-upnak is beillő korrajzot ad arról, milyen volt az élet Terézvárosban a XX. század derekán.
Az egyes fejezeteket tulajdonképpen csak a forma köti egybe. Rengeteg jól elkapott kép – szerencsére zömük szép nagyban, amitől olyan "ajándékos" lesz a könyv –, és minden rész végén egy kis térkép a „séta” állomásaival. Már ezek az útvonalak is jól mutatják, hogy mennyiféleképp lehet bemutatni egy kerületet. Jókai Anna nem éri be Wekerlével, bebolyongják vele az egész régi Kispestet, Tóth Krisztina viszont alig pár utcát sétál be Józsefvárosban.
Ráadásul nem is azokat, amelyeket várnánk: nincs se Nemzeti Múzeum, se Nemzeti Sírkert, van helyette Hős utca. Nem lennék meglepve, ha ez lenne az első budapesti útikönyv, melyben szerepel ez a hely, melynek neve talán legrosszabban cseng a fővárosban. Talán a Pongrác-telep ilyen még – mit ad Isten, az is benne van. De a már megszokott, jól bejáratott területeket is új szemszögből ismerhetjük meg, mondjuk a Hegyvidék vagy Újlipótváros látnivalóit.
Persze aki a „mai”, „fiatal” Budapestre kíváncsi, az nem ebből a könyvből ismeri meg: az útikalauzok között nem akad harmincöt évesnél ifjabb, negyven alatti is csak kettő. Kizárt dolognak tartom azt is, hogy valakinek mind a 23 „sétatárs” egyformán tessen. (Bár azért nem árt vigyázni, könnyen lehet, egy nem túl szimpatikus ismert személyről is kiderül, hogy remek történetei vannak.) Ugyanakkor az is kizárt, hogy egy városra fogékony ember ne olvasná élvezettel szinte valamennyi fejezetet.
Vagy akár mindegyiket.
A könyv bolti ára 4900 forint, a Bookline-nál és a kiadó honlapján 3920 (az utóbbinál több példánynál még nagyobb kedvezmény).