A Budapest100 sorozat az egyik legszuperebb kezdeményezés, ami városos témában született az elmúlt években. (Mondanám, hogy százévente egy ilyen jó kezdeményezés születik, de nagyon gyenge szöveg lenne). Aki nem ismerné, azok kedvéért a lényege egy mondatban: az év századik napján az éppen száz éves szülinapjukat ünneplő házakat megnyitják lakóik, üzemeltetőik a nagyközönség előtt, sőt, néhol meglepetésekkel várják őket.

Az akció jó nagy lökést ad ahhoz, hogy mindenki felismerje: a várostörténet és az építészet egyáltalán nem unalmas, száraz, tankönyvszagú tudomány, hanem buli. Szép példája ennek mondjuk az épp idén évszázados Margit körút 64. - amely egyáltalán nem különleges. De éppen ezért jól mutatja, mennyi csodát rejt egy teljesen átlagos körúti ház is Budapesten.

Kezdjük mindjárt a bejáratnál. Az csak természetes, hogy mint azt születésnapi bulikban szokás, jól föl van lufizva a kapu. Ám az igazi csemege mellette látható: egy két évtizede elavult tábla, melyet ha eddig nem cseréltek le, reméljük most már nem is fognak, hisz történelem ez is. (Talán nem is véletlenül hívták így?)

Táblákban amúgy is erős az épület. Természetesen nem a bejárat köré halmozott reklámokra gondolok, hanem a kapualjba kirakott, ház hírességeit bemutató remek tablókra. (A headliner egyértelműen Bárdos Lajos, de ha már itt vagyunk az Urbanistán, emlékezzünk meg a budapesti emlékek mentésében kiemelt szerepet játszó Péczely Béláról is.)

Azonban beljebb is nagyon érdekes táblákkal találkozhatunk. Mondjuk ilyenekkel (bocs a homályért):

Persze ennek szigorú értelemben véve nincs sok köze a ház történetéhez, na de kit érdekel csupán a szigorú értelemben vett háztörténet.

Az udvarra érve folytatódik a lufitömeg, amihez pszichedelikusan lebegő pöttyös és csíkos tojások járulnak, mintha csak a Jamie és a csodalámpa egyik epizódjában járnánk.

Mint mondtam, a házban semmi különös nincs. Szerényen húzódik meg a Margit körúton, amely tele van nagymenőkkel. Na de a Budapest100-ban épp az a jó, hogy az ember ilyenkor jobban odafigyel és felfedezi az apróságokat. Mondjuk amilyenek a korlátok díszítései vagy a lépcsőház ablakai: a tervező nem eltolással követte a lépcsőt, hanem az ablakméretekkel. Persze mondhatjátok, ez sem valami nagy durranás, de lehet neki örülni. jó, hogy a százesztendős házak közt a leghétköznapibbak is klasszak.

Utána bejárjuk a pincét. Az apró "kutricákban" tartották a szenet. A foghíjasan rakott tégla szerintem kifejezetten jól néz ki, pedig nem a dizájn volt az elsődleges szempont. A szénnek szellőzni kellett, nehogy túlhevüljön (nem véletlen, hogy hasonló megoldással találkozunk a népi építészetben is a szénatárolásnál). Megvan még a szenes ablak is, ahol a tüzelő csúszott le, mint Misu az Égig érő fűben.

Utána még fölszaladtunk a hatodikra, csak hogy kipróbáljuk milyen érzés. Persze nem ugyanolyan, mint abban az évben, amikor elromlott a lift és gyalog kellett felcipelni a legfelső emeletre is a tüzelőt. Mindenesetre a kilátásért akár magasabbra is másztunk volna (mint arra már volt is példa korábban).

Amúgy innen a Várhegy oldalába sétáltunk, megnézni a telerajzolt falú, furcsa alakú házat, aztán tovább egy különös történetű épületig, na de erről majd legközelebb...

Jó sok fotó a Margit körút 64-ről itt.

Szereted az Urbanistát? Adj egy szívecskét a dá-s posztoknak ebben a nemzetközi versenyben, ahová Közép-Európa leginspiratívabb bloggereit hívták meg egy fotópályázat beharangozására.