„Attól, hogy dunai örökpanorámás ingatlanban őrlöm a búzát, egyetlen fillérrel sem fogom tudni drágábban eladni a lisztet.” – mondta egyszer egy budapesti malom ex-tulajdonosa, amikor arról kérdezték, miért adta el a több mint száz éves épületét.

Az egykori agglomerációs vagy városszéli ipari ingatlanokat mára körbenőtte Budapest és a telekáruk úgy fölment, hogy ma bármi mást (értsd: lakóingatlan, irodaház, kereskedelem stb.) kifizetődőbb ott csinálni az ipari termelésnél.

Arról nem is beszélve, hogy nem csak nem adható el drágábban a példában szereplő liszt, de az előállítása is többe kerül egy évszázados technológiához épült gyárban, mint egy – valószínűleg összehasonlíthatatlanul rondább, de – korszerű, takarékosan működtethető, jó logisztikai adottságú telephelyen.

Persze ha minden ilyen egyszerű volna, akkor nem lenne Budapestnek ma is 4000 hektáros rozsdaövezete (vagyis olyan területe, ahol már felhagyták vagy nagyon elavult módon folytatják az ipari termelést). De van. Az ország többi nagyvárosáról nem is beszélve.

Egyrészt mert a zödmezős beruházás mindig olcsóbb, mint a barnamezős, még akkor is ha dózerolással lehet kezdeni a „fejlesztést”. A felújítás-átalakítás pedig még drágább. Kicsit bánom is, hogy nem csináltunk a rendszerváltás után Budapestből „loftvárost” és a Millenáristól, meg egy-két kivételtől (ferencvárosi loftok, Dorottya-ház stb.) eltekintve legfeljebb „előlapokat” hagytak meg a régi ipari létesítményekből – már ha meghagytak valamit. Na de kanyarodjunk vissza a témához.

A másik fontos ok, mi miatt áll ezeknek a területeknek a rehabilitációja, az a rendezetlen tulajdonviszony. Tulajdonviszony akkor is lehet rendezetlen, ha egy ingatlan egyvalakié, de mondjuk az egykori Csepel Művek 200 hektáros területén ma 280 vállalkozás osztozik – és ebből csak minimális az önkormányzaté. Pedig Csepel igazán különleges hely – mondani szokták, hogy épp olyan messze van a Vörösmarty tértől, mint a Margitsziget – és a fejlesztése csak várat magára.

Ahhoz, hogy ezzel a területtel lehessen valamit kezdeni, először a tulajdonviszonyokat kellene rendezni, vagy legalábbis a résztvevőknek megállapodni egy közös fejlesztési irányban. Bármilyen fejlesztésnek, pláne támogatás elnyerésének ez a feltétele. Ami különös, hogy már ehhez az első lépéshez is lehet támogatást nyerni, és Csepel nyert is, a probléma ugyanis egyáltalán nem kelet-európai különlegesség.

Van egy ReTiNa nevű projekt, aminek most fedeztem fel a honlapját és meglepve tapasztaltam, hogy tíz délkelet-európai város közt Budapest XXI. kerülete is szerepel a listáján. A lényeg, hogy kapott hárommillió eurót és 36 hónapot, hogy kitaláljanak valamit erre a területre. Bízzunk benne, hogy sikerül egy olyan tervet alkotniuk, mint amilyent mondjuk Stoke-on-Trentnek a kerámiaipar fellendítésére, mert vagy két évtizede tart a helyben topogás.

A tervek közte természetesen még mindig szerepel a 2020-as olimpia, de vannak sokkal kézzelfoghatóbb lépések is. Például szeretnék módosíttatni az ipari parkokról szóló törvényt, hogy barnamezős fejlesztések is pályázhassanak támogatásra (számomra is rejtély, miért nem lehet ilyet).

Ha jól értelmezem, a program tavaly ősszel indult, vagyis két éven belül valamit le kell tenni az EU asztalára. Ott meg nem szoktak mindent elfogadni, szóval úgy tűnik, minden remény meg van arra, hogy valami reális terv születik a terület hasznosítására.