Kordos Szabolcs könnyed hangvételű könyvei a város ismeretlenebbik oldaláról már többször szerepeltek az Urbanistán. A Tilos a belépés után (melyben többek közt a Gresham királyi lakosztályába,  Ferihegy titkos helyszíneire, az Országház elnöki dolgozójába és a Szépművészeti elzárt csarnokába kalauzolt bennünket) legutóbb a Taxisvilág, Hungary című könyvével jelentkezett, melyből szintén olvashattatok részleteket.

Ennek "előzményét" küldte el nem is olyan rég a kiadó, mely a luxus szállodák világával foglalkozik, s melynek címe Luxushotel, Hungary. A riportkötet sorra veszi a magyarországi ötcsillagosok működését a takarítóktól az igazgatókig, rengeteg kínos és mókás történetet sorolva fel. Nekem Urbanista-szempontból a legérdekesebb a múlt volt: hogyan működött Magyarország első ötcsillagos, nyugati mércével mérve is luxus szállója, a Duna Intercontinental. Íme néhány rövid részlet a könyvből - saját kiemelésekkel:

1969 szilveszterén a Nyugat hivatalosan még javában „hanyatlott”, de akik ezen az éjszakán részt vettek a Duna InterContinental megnyitóján, úgy érezhették, hogy Magyarország egy lépéssel közelebb került Európa fejlettebb feléhez. Egy nemzetközi szinten is elismert ötcsillagos szálloda, amerikai pénzből, Budapest szívében – hatalmas esemény volt ez akkoriban! 

 

A Duna InterContinental, majd követője, a harminc esztendeje megnyílt Fórum is páratlan üzleti sikernek számított, az első perctől kezdve százszázalékos kapacitással működött, és ez a lendület a rendszerváltást követő néhány évig ki is tartott. E két szálloda vezetősége, az „alapítóatyák” sokáig meghatározó alakjai voltak a hazai szállodaiparnak, sőt az általuk nevelt második generáció a mai napig kulcspozíciókban foglal helyet. Olyan politikai, belügyi, titkosszolgálati és természetesen gazdasági kapcsolatokra tettek szert, amelyek megkerülhetetlenné tették őket. Néhány évvel a Duna alapítása után beindult az őrület, a nagy szállodaipari cégek egymás után jelentkeztek be, hogy ők is megjelennének az új piacon. A legenda szerint a Hilton úgy került a Várba, hogy amikor a cég küldötte megkérdezte Kádár Jánostól, hova építkezzenek, a Központi Bizottság első titkára Buda irányába bökött az ujjával, és azt mondta: „Ott egy jó telek.”

– Sok mindennel akkoriban találkoztunk először. A jéggépet még filmekből sem ismertük, de gyorsan megtanultuk, hogy egy amerikai számára jég nélkül nem élet az élet. Új volt a csigavilla és az amerikai gyártmányú kávégép, sőt a vendégek is: soha nem találkoztunk olyan emberrel, aki képes ilyen – számunkra – horribilis összegeket kifizetni egy szállodai szobáért. Akkoriban két banán is kincsnek számított, mi pedig kilószámra hordtuk fel a déligyümölcsöket a szobákba. Olyan újságokat lapozgathattunk nap mint nap, amelyeket a belügy finoman szólva sem ajánlott a lakosság figyelmébe. Néhány vendég szándékosan ottfelejtette a paplan alatt a német, angol és francia folyóiratokat, hogy a vasfüggöny mögött is értesüljünk a világ dolgairól. Mi napi nyolc órát Nyugaton töltöttünk, ezért sokkal vidámabbak és tájékozottabbak voltunk, mint az ország nagy része.

Az első vendégek, az amerikás magyarok gondoskodtak róla, hogy a Duna „InterContiban” dolgozni nemcsak szakmailag, hanem anyagilag is megérje. A „hazatérők” szerettek felvágni, maguk előtt is bizonygatni, hogy jó döntés volt annak idején dobbantani, ezért bőséges borravalót adtak. Olykor dollárban csúsztatták oda a jattot, bearanyozva ezzel az alkalmazottak napjait. Tekintve hogy a szálloda az év háromszázhatvanöt napjából háromszázban telt házzal üzemelt, már azért is jattolni kellett, hogy az ember egyáltalán szobát kapjon.

A deviza útját a hatóságok élénk érdeklődése követte, és nem egy szállodás rendőrkézre került azért, mert trükközött a valutával. Nagy volt a tét, de a csábítás is, ezért szinte mindenki próbálkozott.

– Például megjelent egy arab fickó, kifizette a számlát márkában, én azonban forintról töltöttem ki a papírokat. A valutát zsebre vágtam, a kasszát pedig a saját forintjaimmal töltöttem fel. Sok pénzzel jártunk dolgozni akkoriban – magyarázta László, és némi dicsekvés érződött a hangján.

Aki azonban lebukott, komoly retorzióra számíthatott. Az egyik fiatalembert azért rúgták ki, mert a kassza harminc márka mínuszt mutatott. Később kiderült, hogy a könyvelő hibázott, de a munkatársat ettől még nem rehabilitálták.

– Sokat kerestünk. Az alapfizetésünk annyi volt, mint egy takarékpénztárosé, de mi ennek az összegnek a kilenc-tízszeresét is hazavittük borravalóból. Emellett megtanultuk, hogy mi az az igényesség. A lányok haja olyan volt, mintha mindennap egyenesen a fodrásztól estek volna be dolgozni, a fiúkat pedig elküldték átöltözni, ha a nyakkendőjük színe nem passzolt a szalvétához – mondta László.

 

Ha komoly keleti vendég érkezett, akkor a dollárboltot, ahol nyugati termékeket, például csokoládét, kólát meg whiskyt lehetett venni, villámgyorsan átalakították a hungarikumok házává. Lekerültek a polcokról a dollárjelek meg a bourbonok, a helyükre szalámirudakat, Globus konzerveket és tokaji borokat tettek. Rubelért. Aztán, amint a szovjet vezető kitette a lábát a szállodából, helyreállt a rend és a virágzó dollárüzlet.

 

A Duna híres volt arról is, hogy egyike volt a világ legerkölcsösebb szállodáinak. Az egyik külföldi vendéglátóipari szakember elnevezte ötcsillagos zárdának, mert a kéjhölgyeknek tilos volt a belépés, és a személyzet éberen őrködött, nehogy valaki kijátssza ezt a szabályt. Akinek sikerült feltűnésmentesen a szobájába juttatnia egy nőt, az meg is érdemelte a rá váró gyönyöröket. Ha valamelyik alkalmazottról kiderült, hogy segített a „szobáztatásban”, azonnal megváltak tőle. Erre a sorsra jutott az az éjszakai portás is, aki busás borravaló fejében megszervezte, hogy egy kéjhölgy titokban két órát töltsön fenn az emeleten. Mivel a nő még a reggeli műszak érkezése előtt elment, a portás biztos volt benne, hogy megúszta a dolgot, de mire hazaért, már csörgött is a telefon, hogy azonnal menjen vissza a szállodába, és írja alá a kilépési papírjait. Kiderült, hogy a prostituált visszament a hotelbe, és kérte, hogy hadd menjen fel a szobába, mert ott felejtette a műszempilláit…

A rendszer (ál)erkölcsös magatartása éppúgy hozzájárult a szigorhoz, mint a gyakorlati megfontolások.

– Nem akartuk, hogy mindenféle nőcskék flangáljanak erre-arra, aztán reggelente nálunk reklamáljanak a vendégek, hogy ellopták a cuccaikat. Az országimidzsnek sem tett volna jót, ha az első ötcsillagos szálloda luxusbordélyként vált volna híressé – magyarázta László.

A vendégek egy része nehezen értette meg, hogy miért nem juthat nőhöz, ezért patáliát csaptak a recepción vagy a portán. A személyzetnek az ő lehűtésükre is volt biztos módszere. Megvárták, míg a vendég kibeszéli magából a mérgét, aztán, ha végzett a szóáradattal, megkérdezték, hogy kíván-e írásbeli panaszt tenni a prostituáltak miatt. A hotel fennállása alatt egyszer sem fordult elő hivatalos reklamáció.

– Az igazán komoly, hivatalos úton lévő vendégek értékelték, hogy itt biztonságban lehetnek, a hírnevükön nem esik csorba, ha nálunk szállnak meg. Nem kell magyarázkodniuk a feleségüknek, és amiatt sem kellett aggódniuk, hogy lefotózzák őket egy hirtelen odalépő prostival. Figyeltük, hogy az első konkurensek megjelenése után ki maradt nálunk, és ki pártolt át más szállodákhoz. Érdekes volt látni, hogy például az egyik házaspár miként viselkedett. Ha közösen érkeztek, akkor mindig nálunk szálltak meg, de ha a férfi egyedül jött Budapestre, akkor egy másik hotelt választott, egy olyat, ahol némiképp lazábban kezelték a nőkérdést.

Azért a Duna sem volt teljesen mentes az egyéjszakás kalandoktól. Megtörtént, hogy egy-egy kacér hölgy a párt jóváhagyásával és tudtával kínálta bájait a bárban. Ők voltak a hivatalos hárem képviselői, akik a titkosszolgálat megbízásából hálózták be a fontos vendégeket, hogy aztán az ágyban információkat csaljanak ki belőlük. Az egyik ilyen belügyes csábító egy alig tizenkilenc éves, feltűnően fehér bőrű, jó alakú leányzó volt, aki az amerikai vendégekre specializálódott. Néhány hónappal korábban vették fel felső utasításra, s bár hivatalosan a presszóban dolgozott, valójában egészen más volt a feladata. Akkor a szállodában csak Ilonaként ismerték, ma már inkább Cicciolinaként emlegetik a nagyvilágban.

A szobákhoz a személyzet is csak igazolvánnyal juthatott fel, az étterem és a kávézó azonban nyitva állt hazánk gazdag és szegényebb fiai-lányai előtt.

– Folyamatosan ott üldögéltek a Rózsikák. Sajnos mára a Rózsikák a kihalás szélére kerültek. Azokat a – jobbára özvegyasszonyokat – neveztük Rózsikának, akik valahol az ötödik kerületben éldegéltek hatalmas, ürességtől kongó lakásaikban, és kisnyugdíjasként is mindent megtettek, hogy fenntartsák a jómód látszatát. Naphosszat nálunk kornyadoztak, hogy lássa a világ: ők az Interben kávéznak – mesélte László.

A Rózsikák nem tartoztak a legkellemesebb vendégek közé: naponta egy kávét kértek, ám azt rendszerint visszaküldték azzal, hogy túl hideg, túl meleg vagy hiányzik róla a tejszínhab. A csapvizet azonban előszeretettel fogyasztották régmúlt időket idéző kosztümjeikben. A személyzet még egy titkos nyelvet is kitalált, hogy a mindenre fülelő öregasszonyok ne értsék, miről beszélnek.

– A Rózsikáktól nem lehetett megszabadulni. Emlékszem, KGST-ülést tartottak nálunk, fekete állami autók lepték el a garázst, az épületet pedig körbezárták a rendőrök. Biztonsági sávokat alakítottak ki, amelyeken elvileg teremtett lélek sem juthatott volna át. Bekérték a személyzet aktáit is. Sajnos engem nem találtak elég veszélyesnek a rendszerre, így dolgoznom kellett. Azt a kolléganőt azonban, aki egyéves volt, amikor az apja disszidált, osztályellenségnek minősítették, és sürgősen szabadságra küldték. Pedig már alig emlékezett az apjára! Na mindegy, a KGST-találkozónak örültünk, mert így legalább egy napra megszabadultunk a Rózsikáktól. Erre a lobbin keresztülvágva kibe ütköztem? Hát egy Rózsikába! Ott állt a kis retiküljével, és felelősségre vont, hogy „Fiatalember, már húsz perce itt állok, de meg sem kérdezték, mit parancsolok” – nevette el magát László.