Lassan hagyomány: ha Kordos Szabolcsnak új riportkötet jön ki, akkor abból néhány részletet megoszt az Urbanista olvasóival is. Volt ugye a Tilos a belépés (melyből a Gresham királyi lakosztályát,  Ferihegy titkos helyszíneit, az Országház elnöki dolgozóját és a Szépművészeti elzárt csarnokát mutattuk be), aztán a Luxushotel, Hungary (ebből a szocialista Magyarország első luxus szállójáról idéztünk néhány érdekességet), aztán a Taxisvilág, Hungary, melyből szintén olvashattatok részleteket.

A sorozat most folytatódott: megjelent az Eszem-iszom, Hungary, mely a hazai vendéglátás világába merül alá luxuséttermektől a fesztiválpultokig. A sok izgalmas és tanulságos nyilatkozó közül én most a legurbaistásabb témát választottam ki: hogy foglalták el és osztották fel egymás közt a Nagykörutat a gíroszosok. Át is adom szót Kordos Szabolcsnak - önkényesen mazsolázgatva bekezdéseket, kiemelve egy-egy sort a Török című fejezetből.

Nagy megfejtésre ne számítsatok, de vannak benne érdekes részletek még így is, hogy a jó részét kihagytam belőle. Íme:

Több mint huszonkét évvel ezelőtt kezdődött a gíroszosok menetelése, három barát nyitotta az első éttermet. Megalapozták a későbbi sikert, egymás után nőttek ki a földből az újabb és újabb büfék. Ami jót tett az üzletnek, kevésbé használt a barátságnak: az alapítók csúnyán összevesztek, az egyikük a káros szenvedélyek hatására ma már közelében sincs a régi gazdagságnak, a másik családi okokból elhagyta Magyarországot, és már csak a harmadik folytatja a bizniszt, ő viszont saját hálózatot alapított, aminek a neve egyre ismertebb.

Jelen pillanatban négy-öt komolyabb lánc kínál gíroszt, hagymásan, csípősen, pitában vagy tálban, a többiek egy-egy éttermet működtető magánzók, kisebb halak. Az első török éttermesek túlélték a kilencvenes éveket, és úgy tűnik, nincs, aki megállítsa őket.

...

Talán már feltűnt – ha nem, robogjanak végig a négyes-hatos villamossal –, hogy a Nagykörúton már csak a törökök élnek meg. A kínaiak büféi kiszorultak a körúton túlra, be a kis utcákba, az utolsó „csatáraik” is feladták nemrég a harcot, és sok esetben az üzlethelyiségüket is.

Természetesen lehet abban valami, amit a törökök hangoztatnak, nevezetesen, hogy a magyarok ízvilágához közelebb áll az ő konyhájuk, mint a kínaiaké, az áraikkal pedig nehéz lenne versenyre kelni, de attól tartok, nem ilyen egyszerű a helyzet. Ma a körúti kocsmák egy részét is törökök üzemeltetik. 

...

A török étkezdék soha nem szűnnek meg, inkább öröklődnek, egyik kézből a másikba adják őket. 

...

Ez azt jelenti, hogy nem lehet újabb éttermeket nyitni? Mit szólna hozzá a kebabos kör, ha egy ismeretlen bejelentené: konkurenciát csinál a többieknek? „Kötöttünk egy hallgatólagos megállapodást, ezt mindenki ismeri. A körúton egy villamosmegálló az engedélyezett távolság. Az egy megálló elegendő, nagy errefelé a népsűrűség meg a forgalom, mindenki megtalálja hát a vendégeit. Aki nem tartaná tiszteletben ezt a lélektani határt, annak valószínűleg finoman szólnánk, hogy bocs, telített a piac, nem jó ötlet itt terjeszkedni” – magyarázta nem kevés faggatózás után Ali.

Mielőtt belementünk volna a részletekbe, rákérdeztem, milyen a kapcsolat a többiekkel. „Nagyon jó, baráti” – hangzott a diplomatikus válasz. Ezt nem is vonhatom kétségbe, több alkalmazott mesélte, hogy a főnökök valóban nem háborúznak. Kasztok, érdekeltségi körök azonban vannak, erre jó pár átbeszélt óra után sikerült kitérnünk.

Az első „telepesek” kurd nemzetiségűek voltak, többségükben nincstelen menekültek, őket követték az anyagilag jobban eleresztett „török törökök”, és a kettő tábor közti politikai ellentét olykor a Budapesten is kiéleződött. A kurdok szabadságharcot folytattak a török behatolók ellen, a törökök a kurdok ellen, a közös ellenséget, az albánokat pedig úgy kergették el, hogy csak úgy szikrázott a talpuk.

Külön csoportot képviselnek az arabok (irakiak, szírek, egyiptomiak), akik szintén nem barátkoznak a többi nációval. Az irániak viszonylag új játékosok a placcon, csak néhány kisebb büfét visznek. Javaslom, hogy ha legközelebb gíroszosnál járnak, nézzenek körbe: apró jelek mindig utalnak arra, hogy éppen török, egyiptomi vagy szír felségterületen járnak-e.

Minden etnikai villongás ellenére egy-egy gyorsbüfében megvalósul a világbéke. „Felvettem egy iráni gyereket a pultba az iraki srác mellé. A nyolc év háború nem tett jót a két ország kapcsolatának, úgyhogy résen voltam, nehogy egy óvatlan pillanatban lekaszabolják egymást a húsvágó bárddal. Három napig egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, aztán egy reggel megbeszélték a dolgot. Arra jutottak, hogy a háborút egyikük sem akarta, a világ legostobább lépése lenne megkeseríteni egymás napjait itt Budapest közepén, a hazai politikusok lépései miatt. Azóta cinkosok” – mesélte Ali. A kebaboskolónia tagjai hetente egyszer biztosan találkoznak a mecsetben, ott azonban nincs helye se politikának, se üzletnek, imádság közben mindenki egyenlő.

„Mondtad, hogy egy villamosmegálló az engedélyezett távolság. Hogyan fordulhat elő akkor mégis, hogy bizonyos tereken két gíroszos néz egymással farkasszemet?” – szegeztem a kérdést Alinak. Nos úgy, hogy az illetők testvérek, de legalábbis családtagok. „Főleg a kurdokra jellemző, hogy van egy hatalmas éttermük, ahol sok embernek tudnak munkát adni, de olykor az egyik rokonnak nyitnak egy kis, egyszemélyes büfét, hadd legyen meg neki is a saját birodalma. A tulajdonos aztán változhat, mert a család szent, és ha a feleség egy idő után haza akar menni, a férjét is ráveszi a költözésre”.

...

A magyarok azért járnak hozzájuk, mert pontosan tudják, mire számíthatnak, az ő kedvükért nincs értelme belemerülni a közel-keleti konyha mélyebb bugyraiba. Öt-hatféle fogást pusztítanak a vendégek, de azokat derekasan, irgalmatlan mennyiségben. Butított török konyhát kapunk hát, függetlenül attól, hogy az étterem valójában milyen nemzetiségű tulajdonos kezében van. A szakácsok mind Törökország északi vagy keleti, tehát szegényebb részeiből jönnek, az ottani fogásokat ismerik, mást nem.