Kordos Szabolcs  Taxisvilág, Hungary című könyvéből nem is olyan rég posztoltam az Urbanistán. A téma akkor az volt, hogyan és hányféleképpen vernek át bennünket, utasokat a taxisok. Persze a riportkötet ennél jóval többről szól, ahogy írtam is: foglalkozik a hiénákkal, a repülőtéri "bandaháborúval", a sofőrszolgálatosokkal, a luxus taxisokkal, női sofőrökkel, diszpécserekkel, vagy azzal hogy milyen lehetett egy maffiafőnök sofőrjének lenni. Akkor megígértem, hogy bemutatjuk az érem másik oldalát is, vagyis hogyan verik át a taxisokat az utasok. Íme néhány részlet a könyvből, melyben a sofőr az áldozat.

Az előző posztban idézett - Csiga fedőnevű - sofőr nem csak a taxisok trükkjeit árulta el:

Hogy szokták-e akasztani a hóhért? Mi az hogy! Ha azt mondjuk, hogy a taxisok egy része simlis, akkor ez az utasokra fokozottan igaz. Az első, amit egy zöldfülű taxisnak meg kell tanulnia, az az, hogy merre találja az átjáró házakat. Főleg a romos zsidónegyed környékén találunk olyan épületeket, amelyeknek a gangján át lehet vágni, így a gyalogos egy perc alatt a párhuzamos utcán találja magát. Elég, ha annyit mond, hogy mindjárt jövök a pénzzel, s mire a taxis magához térne, utasa már rég árkon-bokron túl jár.

„Ilyesmit velem csak egyetlenegyszer játszottak el. Ki nem találod, ki volt az illető. Egy szépséges és bájos vietnami diáklány. Illatos volt a bőre, huncut a mosolya. Én szerelmes lettem, ő pedig megpattant” – neveti el magát Csiga.

A másik elterjedt trükk a taxis átverésére az „itt hagyom a táskámat, és mindjárt jövök” mondattal szokott indulni. „Egy nőt vittem, akinél két tömött szatyor volt. Nem gyanakodtam semmire, hiszen a csomagjait nálam hagyta. Tíz perc várakozás után megelégeltem a dolgot és feltúrtam a szatyrot. Papírgalacsinokkal volt teli! A homlokomra csaptam, anyáztam egyet, majd gázt adtam. Ezzel a sztorival nem szoktam büszkélkedni” – mondja Csiga.

A taxisok elmondása szerint nagyon is gyakori, hogy a kedves utas a fuvar végén böki ki: ja, pénze az nincs. Csigának ilyenkor – hacsak nem bozótvágó késsel hadonászik az illető – egyszerű a módszere: nem engedi kiszállni. „Kaptam én már fuvardíj fejében minden kacatot. Egy fickó az óráját adta oda, a másik a mobilját. Másnap mindketten felhívtak, odaadták a pénzt, én meg visszaszolgáltattam a cuccaikat. Még most is a sarokban porosodik egy kék babaágy, amelyet egy panelház előtt adtak oda. Gyerekem speciel azóta sincs, de nem baj, egyszer jó lesz majd valamire.

A legbűbájosabb egy csontrészeg rajzoló volt, akit valami fesztiválon szedtem össze, a többiek tuszkolták be a kocsiba. Hazáig dúdolgatott, aztán a lehető legtermészetesebb hangon közölte: neki egy kanyija nincs, elitta a teljes napi bevételt. De portrét szívesen rajzol rólam. Tekintve, hogy 1200 forint volt az órában, belementem. Az alkohol lehetett a művész múzsája, mert remek lett a kép. Szépen be is kereteztem.”

Egy taxisofőrnő - a könyvben Anita néven - pedig a következőkre emlékszik vissza:

Egyrészt sok utas fél a női sofőr mellett, a majrévasat szorongatják, sőt néhányan valamilyen mondvacsinált okból ki is szállnak mellőle, mondván, ez nem nekik való. Másrészt törékeny, vonzó nőként minden harmadik férfi utasa fel akarja szedni. Sőt időnként a nők is. Azt mondja, egy elszánt leszbikusnál nehéz kitartóbb udvarlót találni. Egy hölgy utasa kerek egy éven keresztül üldözte a szerelmével, pezsgőzésre, jakuzzis fürdőzésre hívta, nem adta fel, amíg nem volt kétsége afelől, hogy tényleg nincs esélye. Anita álmában nem gondolta, hogy ez megtörténhet vele, de egyszer még egy meleg párt is összeugrasztott. Egyikük megdicsérte a lábát, mire a másik, féltékenységi rohamában, nekiesett. A hajtépésnek a Baross utcánál lett vége, ahol Anita udvariasan megkérte őket, hogy távozzanak. 

Rögtön az első napjaim egyikén beszállt hozzám egy elegáns, makulátlan külsejű úr. Hátraült, és egész úton egy szót sem szólt. Amikor a fuvar végén belenéztem a visszapillantó tükörbe, rájöttem, mivel foglalkozik. Hát magával! Feltéptem az autó ajtaját, és nekimentem. Női mivoltomban alázott meg, később a droszton csak úgy potyogtak a könnyeim, a többiek vigasztaltak, hogy legalább jól elláttam a baját. Így, negyven felett már nincsenek könnyek. Már eleget láttam az emberekből ahhoz, hogy ne váltsanak ki belőlem ilyen erős érzelmeket. Nem érdekel senki és semmi a saját gyerekeimen kívül. Már csak ők tudnak megríkatni.”

Hasonló ruházást kaptak azok a próbálkozók is, akik az anyósülésről tapogatni kezdték. Csak őket nem Anita, hanem a taxis barátai vették kezelésbe, akiket a lány riasztott a rádión. Megemlegeti a merészségét az a srác is, aki a fuvar végén bejelentette, hogy pénze nincs, de szívesen ledolgozza a viteldíjat természetben, csak ahhoz a hátsó ülés is kellene. Anita gázt adott, egy közeli erdőhöz száguldott, majd kidobta az illetőt a kocsiból. Sétáljon csak vissza – a természetben, úgyis azt akarta!

Egy este azonban senki sem volt a környéken, hogy segítsen. Egy jól öltözött, afrikai férfi szállt be a VII. kerületben. Hátul foglalt helyet, és egy nővel beszélt telefonon angolul, amiből Anita nem sokat értett. Tíz perccel később fékeztek a megadott címnél. Amint megállt a kocsi, a férfi előrelendült, és kést szegezett Anita nyakához.

„Az volt a szerencsém, hogy vastag garbó volt rajtam, így nem metszette át a torkomat. Megragadtam a pengéjét. Szanaszéjjel szabdalta a tenyeremet, de akkor nem éreztem fájdalmat, nem éreztem semmit, annyira tombolt bennem az adrenalin. Ha az ember az életéért küzd, sokkal többet elvisel, mint gondolná.”

Dulakodás közben a lány szétrúgta az URH-rádió csatlakozóját, így már segítséget sem kérhetett.

„Akkor fordult a kocka, amikor szétesett a kés, és az én kezemben maradt a penge, az övében meg a nyél… »Na, most én öllek meg téged!« – üvöltöttem, és ha utolérem, valószínűleg meg is tettem volna. De elrohant a nyéllel a kezében.”

A támadó egy nehezen mozgó ujjat és teljes értetlenséget hagyott maga után. Anita nem tett feljelentést, de a taxis barátai hajtóvadászatot szerveztek a támadó ellen. Sorra járták a szórakozóhelyeket és az internetes kávézókat, amelyeket a hazai afrikai közösség egy része látogat, de nem jártak sikerrel.

„A mai napig nem tudom, miért tette, csak azt, hogy el akarta venni az életemet. Meg akart ölni, hiszen sem a pénzt, sem a slusszkulcsot nem kérte. Teljesen értelmetlen lett volna a halálom.” 

Anita egy másik esetet is szívesen törölne az emlékezetéből. Egy tizenöt éves fiút és szinte eszméletlenségig ittas, tizenkét éves barátnőjét vitte haza. Útközben gyakran belenézett a tükörbe.

„Egyszer csak azt vettem észre, hogy fennakadt a kislány szeme. A srác csak nevetett, azt mondta, hogy mindig ez van, ha részeg a csaja. Beleálltam a fékbe. Alig volt pulzusa a gyereknek. Szerencsére pont egy kórház mellett voltunk, ott, ahol toxikológia is működik. A srác tiltakozott, hogy ne csináljam ezt, csak vigyem haza őket, de azt mondtam, hogy az én kocsimban nem fog meghalni egy gyerek. Gyakorlatilag betuszkoltam a lányt a detoxba, miközben a srác hőbörgött, hogy ehhez nincs jogom. A kiscsajnak meg joga van túlélni – szerintem.”

Anita talán megmentett egy életet. Megtette, amit meg kellett tennie, hogy nyugodtan töltse az éjszakát.

Kordos Szabolcs Taxisvilág, Hungary című könyvében persze több hasonló és szerencsére még több egészen más történet van. Akit érdekel olvasson ott utána!