Fotó: © Batár Zsolt
Valószínűleg nem vagyok a könyvkiadók kedvence: az Urbanista egyszemélyes szerkesztősége valóságos temetője a recenzióra küldött könyveknek (meg úgy általában minden más témának), lassabban reagálok, mint a leglassabb ügyintéző bármelyik hivatalban. Ám a Szecessziós Budapest kivétel. Alig egy hete kaptam meg és túl azon, hogy egyből kiolvastam és kipróbáltam, haladéktalanul meg is írtam hozzá az ajánlót. Ugyanis nagyon tetszik.
Na persze a szecesszió hálás téma: mindenki szereti. Talán az utolsó olyan építészeti stílus, amelyről a ma átlagembere és a ma építésze nagyjából ugyanazt gondolja. Ez persze kevés lenne ahhoz, hogy egy újabb könyv szülessen róla.
Fotó: © Batár Zsolt
A Szecessziós Budapestre azért van mégis szükség, mert más mint az elődei: egyfajta úti könyv. Nincsenek benne ugyan részletes térképek, viszont építészéletrajzok, meg komoly elemzések se. Pusztán három-négy mondat minden épületről. Ám ezekbe pár soros ismertetőbe belefér egy-két mondat műelemzés, egy kis háztörténet, pár szó az építészről és olykor még egy-egy poén vagy kultúrtörténeti érdekesség is. Hogy mondjuk melyik házban varratott menyasszonyi ruhát az egyiptomi király, vagy hogy hogyan és hová állították tévedésből Budapest egyetlen Bonaparte Napóleon szobrát.
Bár van egy rövid bevezető – ami nem csak a korszakot, a stílust, de egyedülálló módon az akkori építészek életét, munkáját és társadalmi rangját is taglalja – a valódi történet mégis a rövid szócikkekből áll össze. Ha végigvesszük egy-egy építész munkáit, az elejtett félmondatokból összeáll egy-egy életút is: ki az, aki fényes karriert futott be, ki az, aki koncentrációs táborban végezte, vagy ki az, aki kényszerűségből hátat fordított a szakmának a válság idején és rendőrkutya-idomárként lett elismert.
És akkor az épületek történetéről még nem is beszéltünk. Mondjuk arról a Tárogató úti villáról, melyben a tulajdonos férje bújtatta előző feleségét – a híres színésznőt, Gombaszögi Fridát – a nácik elől. Hogy aztán egy évtizeddel később a kommunisták által elhallgattatott albérlő – Fekete István – itt írja meg Tüskevár című könyvét, miközben tulaj beleegyezésével az ebédlőjébe fogadja a közelből kilakoltatott apácarend Jézus Szíve kápolnáját. Regénybe vagy filmre illő történet - néhány négyzetméternyi helyszínen.
Persze a könyvben az építészeté a főszerep. Hasonlóképpen az emberi sorosokhoz, a szecesszió története, szabályai, jegyei, kritikája is szépen összeáll kerek egésszé, ahogy végigolvassuk a szócikkeket – akármilyen sorrendbe tegyük is azt.
Tizenkét sétára van felfűzve több mint kétszáz épület (hogy a szép szomszédokra való utalásokat ne is számítsuk). Tetszik, hogy nem ragaszkodik a felosztás a hagyományos városrészhatárokhoz, inkább a bejárhatóságra, összetartozásra helyezi a hangsúlyt. A jól ismert Nagykörúton belüli és közeli részek mellett külön sétát kapnak a legfontosabb budai körzetek, az Andrássy út és a Városliget környéke és természetesen a Wekerletelep.
Különösen jó, hogy azok a részek is bekerültek a könyvbe, amelyek ritkábban jutnak eszébe az embereknek, akár építészetről, akár városról van szó. Ilyenek egyrészt a temetők (kettő is helyt kapott benne, a Fiumei úti Nemzeti Sírkert és Kozma utcai Zsidó Temető), másrészt ilyenek a külvárosok: egy sétákon kívüli merítéssel zárul a kötet, amelybe épp úgy helyet kap Toroczkai Wigand mátyásföldi nyaralója, mint a Csepeli Munkásotthon vagy a budafoki Törley-mauzóleum.
Fotó: © Batár Zsolt
Kovács Dani (aki civilben a hg.hu főszerkesztője) mindeközben arról sem feledkezett meg, hogy útikönyvet ír. Minden háznál olvashatjuk, hogy látogatható-e, mikor van nyitva, mit érdemes rajta megnézni és nem hagyja ki az apró tippeket sem. Mondjuk, hogy érdemes este hatig keresztülvágni a Viktória Biztosító Társaság Palotájának udvarán és megcsodálni a lenyűgöző fém-üveg szerkezetet, vagy hogy ne felejtsünk el az izraelita temetőbe sapkát vinni.
Persze egy ilyen könyv mit sem ér fotók nélkül: Batár Zsolt képei kitűnő épületfotók, ugyanis minden különösebb trükközés és hangulatkeltés helyett egyszerűen az épületeket ábrázolják - működés közben. Egy kisméretű, nyomtatott útikalauzban, ahol egy házhoz legfeljebb egy kép tartozhat, nincs helye a művészkedésnek. Ide nem elbűvölő kilincs, meg sejtelmes üvegmozaik-részlet kell, hanem olyan kép, amelyik minél többet megmutat az épületből (kivéve persze azt, ahol tényleg csak egy izgalmas portál vagy ablak maradt meg az eredetiből).
Fotó: © Batár Zsolt
Ha valamibe bele lehet kötni, akkor az legfeljebb a hordozó: mennyire menő lenne ugyanez telefonalkalmazásban, egy kattintással elérhető galériával, térképpel, életrajzzal és a „lásd 51”-ek helyett linkekkel.
De persze vannak, akik szeretik a könyveket. Mondjuk én. Ez pedig remek könyv, kitűnő választás például tömegközlekedésen olvasáshoz – legutóbb a 75-ös trolin lapozgattam gyorsan, hogy a mellettünk elsuhanó házakról vajon mi is áll benne.
Fotó: © Batár Zsolt
Mindenféle adat róla a Bookline-on. Ott egyébként 3400 forintba kerül (az angol változat 3825), könyvesboltban 4000 (angol: 4500), a kiadónál pedig 3200, illetve 3600 (andronkonyv[kukac]andronkonyv.hu).
Felismeritek, mit ábrázolnak a posztban szereplő fényképek? Sajnos nem tudok felajánlani ajándékkönyvet a helyes megfejtőknek, mert én is csak egyet kaptam és azt galád módon megtartom. Cserébe kaptok annyi könnyítést, hogy két épületre rá van írva a(z egykori) neve.
