A Városkapcsoló nem egy egyszerű fotópályázat! Amikor az ELMŰ-ÉMÁSZ és az Urbanista közös játéka elindult, azt mondtuk bármivel lehet jelentkezni, ami a városi elektromosságról szól. Nos az első három forduló valóban a jobbnál jobb fényképekről szólt, de most eljött a pillanat, hogy összegyűlt egy szöveges selejtezőre való anyag: három vers és egy novella. Már az sem volt egyszerű, hogy kitaláljuk a szavazás menetét, de megoldottuk: a cím és egy rövid idézet kerül fel képfájlként a galériába és onnantól egyszerűen lájkolhatjátok őket (akár csak a negyedik forduló képeit, hisz még ott sem zárult le a verseny!). A művek végén, a szürke keretben találjátok a linket, oda kattintsatok!

Kőműves Klára

Zárlat

Odakint besötétedik, a lakásban már minden villany ég - a fiam félszemmel a televíziót nézi és persze bekapcsolva a gép. Benyitok a szobájába, határozottan energiaspórolásra intem őt, de azt hiszem, hogy zárlatos, kitér a mondatok elől. Lassan én is meghibásodom, de nyugtázom még; Élni tudni kell! - és már úgy megszoktam, hogy nem is csodálkozom, ha a „Minden világos?” kérdésemre azt mondja; Ja, nem.

Tetszett Kőműves Klára Zárlat című verse? Kattints ide és adj neki egy lájkot, hogy a döntőbe kerülhessen!

Lengyel Nóra

Éjszaka Budapesten

Fölém hajló árnyék.
Az utcalámpa csöndje
a fényszórók sikoltását 
darabokra törte.
Villódzó neoncsövek.
Lámpában a körte.
Szememből már kihunyt a fény,
a sötétség tör össze.
Az éjszakában sétálunk,
kart karodba öltve,
a csillagoknak fénye
a lámpákba van töltve.

Tetszett Lengyel Nóra Éjszaka Budapesten című verse? Kattints ide és adj neki egy lájkot, hogy a döntőbe kerülhessen!

Szilágyi Heléna

Egy kisváros a múltban

Emlékszem, 2011. október 1-e volt. Egészen biztos vagyok, hogy ezen a napon még a jelenben éltem, ha szabad így fogalmaznom. A haverom, Buda éppen beszerezte az egész hétre elegendő füvet, vízipipadohányt és hasonló nyalánkságokat, majd zúztunk le hozzá vidékre. Én pesti csaj voltam, egy valódi kényelemhez szokott városi liba. Ami a főváros sötét, életre tanító részét jelenti: a zúzódást bírtam, a gengeléssel sosem volt bajom, a nehéz arcokat sikeresen kikerültem mindig.  Buda Csongrádban lakott, és apámék engedélyével nála töltöttem az őszi szünetet. Még általánosból ismertem, és amikor tehettük, meglátogattuk egymást. Ritka nagy tahó, de hát az akkori haverjaim közül ki nem volt az? Apámék meg csak azért engedtek el vele, mert nem ismerték igazán…

Engem sem ismertek igazán.

Azon az éjszakán megnéztünk egy horrorfilmet DVD-n, kábulunk egy sort és a neten gitárkották után kutatgattunk, mint mindig… Ám másnap, mire felébredtünk, elment az áram és a gáz is, a csapokból pedig csak hideg víz folyt. A laptop még üzemelt, amíg le nem merült az aksija, viszont az internet szőrén-szálán eltűnt. Még az utcára is kirohantam a laptoppal együtt, de se mobilhálózatra, se wifire nem akadtam, csupán ámokfutót csináltam magamból a szomszédok előtt. A telefonfülke meg még süket se volt, hiszen nem zizegett benne áram! Hová tűnt a civilizáció? - csalódottan sétáltam vissza a házba.

Budáék az erdő szélén laktak, mégis meglepetésként ért minket, amikor egyszer csak egy medve (az a nagy bundás ragadozó, ami évszázadok óta már kihalt Magyarország területéről) caplatott be az udvar közepére és elkapta Cirmit, majd egyben lenyelte. Budával a szobája ablakából meredtünk rá, épp, mint a tegnapi horrorra és hálát adtam, hogy nem félórával korábban érkezett, mert akkor az én darabkáimat piszkálta volna ki a fogai közül ebéd után. R.I.P. Cirmi, bírtam azt a kis dögöt… Végül a maci fogta magát, és mint aki jól végezte a dolgát, komótosan tovább cammogott a szomszédba, ahol kecses mozdulattal felborította mind a két kukát.
Már ekkor gyanús volt a szitu, de miután megnéztem a mobilomat, és a térerőnek nyomát sem találtam, csöppet kiakadtam. Nem sokkal jobban, mint a net esetében, de kiakadtam. Ezzel zárult be a kör. Semmilyen úton-módon nem jutok fel ma facebookra. Az ágyásaim kapálatlanul maradnak, a terményeim elrohadnak. Nem olvashatom el a legfrissebb, legszaftosabb pletykákat, hogy ki kavar kivel, és ki mit hallgatott, amikor unatkozott, meg aztán egész jó vicceket szokott ki tenni egy-két spanom… Azon éltem. A profilom az önarcképem, ha nem létezik, új identitást kell keresnem!

Napokon belül kiderült a hihetetlen igazság… és én hetekre mélységes depresszióba estem. Tehát a facebook barátaim még meg sem születtek, a bankba félretett pénzem pedig fel sem vehetem, nincs mivel, nincs hol és nincs mire elkölteni. Az ATM csupán egy legenda. A tehén csak a szemeim közé bőgne a bankkártyám láttán, de tejet tuti nem adna, mint a sarki nonstop még anno a huszonegyedik században!
Zalotai Csenge vagyok. Tizennyolc éves. Egy éve ókori lakos. És a föld, ahol élek egy csöpp jövő a múlt forgatagában.

Hogyan ünneplem az első évfordulót? Egy padláson élek Buda családjánál, mert a szüleim és a testvéreim a jövőben maradtak. A franc gondolta volna, hogy a kiruccanásom így végződik! Ez az idő-tér nyavalya tönkre vágta az életemet. Az elektromos gitárom így elektromosság nélkül szinte használhatatlan, az iPodom meg még inkább. Megőrülök a családom és a zene hiányától! Ezek után, vajon hogyan ünnepeltem? Mindkét cuccot teljes erőből a falhoz csaptam nem is egyszer, majd ugráltam rajta, amíg porrá nem őröltem őket. Másnap nyugodt szívvel sétáltam le reggelizni Budáék családi étkezőasztalához. Én minden tőlem telhetőt megtettem. Az időgép tervezéssel még várok, de az is lehet, hogy inkább rábízom az okosakra, főleg úgy, hogyha kisétálok az utcára, még az útjelzőlámpák is feketén és bambán néznek maguk elé. Egy halom, felesleges ócskavas csupán minden, ami elektromos árammal működött, vagy működni fog…

Rongyos három öltözet ruhát hoztam magammal és még nem is a kedvenceimet… Rohadtul vigyáznom kell rájuk, mert mostanában ritkaság számba megy az új ruhaipari termékek gyártása. Farkasbunda meg rókasál, az a divat! Ezért aztán új hobbim a varrás meg a kötés lett. A magam stylist-ja vagyok. Nem fogok állatokat hordani! Kiráz tőlük a hideg!

Se troli, se metró, se villamos, se semmi, ami tömegközlekedés, főleg, ami árammal működik. Így hát az oldalt kiszakadt acélbetétesemben csattogok a gimi felé a poros úton saját tervezésű gönceimben a suttyó haverom oldalán. Kellett ez nekem! Újra osztálytársak lettünk. Nagyarc a csóka, de sajnos túl nagy. Mióta egy házban lakunk, az idegeimre megy. Főleg, hogy még a neve is a régvolt otthonomra emlékeztet.

Zsebre vágott kézzel botorkálok, a számban lévő piercinggel játszadozok. Elsiklik a tekintetem a romos kis kunyhó felett, ahol a Dilis Miksa bá lakik. Ő is nehezen tűrte az átállást. Idegösszeomlást kapott. Valahányszor kiteszi a lábát elhanyagolt otthonából, kabarét rendez. Nincs tévé, nesze nektek Miksa bá. Kenyeret és cirkusz a népnek! Ötven százalékban be is jön. Éhezünk, de legalább jól szórakozunk. Egy darabig. Egy szóval: bolond az öreg.

Szokás szerint negyed kilencre be is vonszoltuk magunkat az oktatási intézménybe, késve. Nincs BKV, nincs pontosság! Ennyi! Horváth tanárnő már magára sem veszi, lehippizz minket, aztán folytatja tovább, ahol félbehagyta érdekfeszítő történeteit. Úgy véli, társadalmi és technológiai tudásunk fejlettsége az ókor vezető birodalmává emeli majd csonka nemzetünket. Ez a pár falú és kisváros, ami valami véletlen, villám sújtotta baleset révén időt ugrott aligha tör az egekbe, kicsit kevesen vagyunk. Engem pedig nem érdekel sem a világbéke, sem a Föld meghódítása.

Én csak élni akarom a magam kis életét és lehetőleg feltalálni a napelemmel működő lemezlejátszót. Az átkerülés után keletkezett zűrzavarban pár hónapig a tanítás is szünetelt, majd pár fanatikus tanárnő összefogott és újra szervezte az oktatást. Az új tananyagban több szerepet kapott az ókori és középkori töri és a latin, ógörög, no meg a kelta tanítása. Sosem voltam jó a nyelvekben, és valójában nem sok értelmét látom. A polgárőrség meg az egyéb katonai szervezetek olyan szinten őrzik a területünket, és olyan kemény szabályokat hoztak, hogy soha az életben nem hogy keltával, de még egy rómaival sem fogok összefutni. Maximum pár trák vagy makedón kereskedő teheti be a lábát a földünkre, azt is alaposan átvilágítják, mielőtt beengedik.

Az egyik szünetben valamelyik lúzer leadta az infót, hogy ma érkezik a városba Szibilla, a kereskedő. Tőle mindenfélét beszerezhet az ember. Ezért suli után gyorsan hazadöcögök Budával, miután az anyja elénk teszi az ebédet, aminek az alapanyaga a hátsóudvarban létesített veteményes termése szolgáltatja. Manapság mindenki így nyomja, akár a kommunista korban. Buda apja a polgárőrség oszlopos tagja, a régi életünkben zsaru, édesanyja, pedig biológus. Akkor is, most is. Na, ő nagyon élvezi a helyzetet. A környező erdőségek vadállományát és imádott farkas populációját tartja figyelemmel, besegít a vadászoknak. Még mindig nem értem, hogy ezek a kötelességtudó és lelkes emberek, hogy hozhattak össze egy ekkora lusta punkot, mint Buda…
Ebéd után kimasírozok a garázsba, ami időközben átavanzsált istállóvá. Mivel nehéz benzinhez és kőolajszármazékokhoz jutni itt az időszámításunk előtti ókori körülmények között, beszereztek pár taki vagy tarpán paripát, vagy mindkettőt, vagy egyiket sem, vagy talán félvéreket. Nem tudom, mik is ezek pontosan. A lényeg, hogy lovak. Felpattanok a sötét pejben tündöklő csődörre, aminek egy fehér csillag ékesíti a homlokát. Számomra ő a legszebb paripa a világon, rajta tanultam meg lovagolni, amikor idekerültem. Más lóra nem vagyok hajlandó felülni, és ő sem tűr el mást a hátán. Csak azért nem vele járok suliba, mert nincs még istálló a suli mellett, szegénykémet meg nem kötöm csak úgy ki, még a végén ellopják. Ő az egyetlen igaz barátom ebben a feje tetejére állt világban, nem veszíthetem el.

Arrabona felé veszem az utamat, hogy beszerezzek egy kis ópiumot vagy hasist, mert másképp ezeket a körülményeket nem lehet elviselni. Budának nem is szóltam róla, még a végén az egészet elcsaklizza tőlem. Nagy tarháló. Valójában Buda a kisebb veszély, a kelták, akik nehezen törődnek bele, hogy hirtelen a területükre pottyantunk, nagyobb fenyegetést jelentenek egy magányosan utazó lány számára. Gyakran portyáznak arrafelé. Sebaj, majd sunnyogok, csak nem kerülök a maximum két órás út alatt bajba. Főutak mentén haladok, de mivel a közvilágítás off, még itt is elég vészjósló körülmények fogadnak. Akadnak helyek, ahol jobbnak látom rövidíteni egy-egy bükkösön keresztül.

Se motor, se rockzene, de ezeket a vágtatás valamelyest pótolja.

Benyargalok egy őszi pompában úszó sárga erdőségbe, amely egy hegy lábainál húzódik. Bevallom, felelőtlenül, mert nem számoltam a vadállatokkal. Egy kilométert sem teszek meg, mély morgást kap hátára szél, majd Cirmi gyilkosa előszambázik a cserjék közül. Borotvaéles fogai vészjóslóan buknak ki pofázmánya alól, hatalmas termetével két lábra ágaskodik. Én legalább a falatozás előtt megkapom a tiszteletet, nem úgy, mint Cirmi. Megható. Idétlen vinnyogás tör fel a torkomból és szinte biztos vagyok, hogy a lovam ettől ijedt meg jobban, nem a gigászi barnamedvétől. Követi a vérszomjas jószág példáját és szintúgy megpróbálkozik a két lábon járással, majd harsány nyerítések közepette hátrálni kezd. Irányíthatatlanná válik, amitől a medve még inkább vérszemet kap. Felénk csap hatalmas mancsával, a mén pedig váratlanul tesz egy hátraarcot és lélekszakadva elkezd kifelé rohanni az erdőből. Összeszorítom a combomat, a gyeplőt rácsavarom az öklömre, de még így is úgy zötykölődök a hátán, mint egy krumplis zsák. Miután egy kiálló gally homlokon vág, a fejem is behúzom a vállam közé, mint a beteg galambok. El sem hiszem, hogy ez velem történik… Hallom a ló prüszkölő zihálását, doboló lépteit és a nyomunkban csörtető ragadozó öblös üvöltését. Megszáll a halálfélelem. A szívem azt dobogja: neked annyi, neked annyi…

A lovam megbotlik és a következő pillanatban már a levegőben vagyok, az azt követőben pedig már semmit sem tudok magamról. Mindent ellep a sötétség.

Nagyon beüthettem a fejem – vakarom meg. A kórházban nincsenek megfelelő műszerek, legalább is elektromos áram nélkül nagy eséllyel elpatkolok, ha vérömlenyem, vagy belső vérzésem van. Ó, milyen kegyetlen a sors! Se hosszúnak, se eseménydúsnak nem mondanám a csaknem tizenkilenc évemet… Soha többet nem kockáztatok ennyit a hallucinogén agyagokért vagy kábítószerért! Ígérem, ígérem, csak éljem túl – fohászkodok, majd kinyitom a szemem…

Letekerem a lábamról az elektromos gitár zsinegét, aztán felülök. Körülnézek. A háttérben egy sikoltozó nő zajong a monitor képernyőjéről egy másodrangú horror történetből, a sötétítő függönyön keresztül pedig a közvilágítás fényei törnek be. Pislogok, majd megpengetem a húrokat. Megszólal, az erősítő hangereje megremegteti a falakat, és nem mellesleg Buda ijedtében kiesik az ágyából. Komolyan a földön aludtam el? Vagy elájultam az eséstől, amikor belegabalyodott a lábam a zsinórba? Tényleg nem kellene annyit szívnom…
Feltápászkodok, és az ablakhoz sétálok. A ház felett villanyvezetékek húzódnak, lágyan lengnek a levegőben, ahányszor egy madár rájuk száll, illetve felragyognak, valahányszor egy nagyobb mennyiségű „elektronsereg” végigsuhan bennük. Hajnali kettőkor sem kell sötétségben botorkálnom, van tévéadás és ismét fel tudok lépni facebookra. Csodás! Csak ismételni tudom magam: Nagyon beüthettem a fejem!

Tetszett Szilágyi Heléna Egy kisváros a múltban című novellája? Kattints ide és adj neki egy lájkot, hogy a döntőbe kerülhessen!

Deák László Olivér

Vigyázz, behálóz a tudomány!

Az elektronika hajnalán.

Nézz körül, föl, s le

S ráébredsz megdöbbenve:

Vigyázz, behálóz a tudomány!

Áram nélkül mi megy ma már?

Gondolkozz, miket használsz?

Energia nélkül mit csinálnál?

Vigyázz, behálóz a tudomány!

Telefonok, gépek, s még hány,

Mihez kell megannyi tudás,

S egyszerű áram, mi oly csodás.

Vigyázz, behálóz a tudomány!

S az a sok fény az utcán,

Mi történne, ha áramszünet,

Sújtaná egy napig a Földet?

Vigyázz, behálóz a tudomány!

S az éjjel újra sötét lenne talán.

Egy gép se menne, egy égő sem égne

Se net, se facebook, sőt még telefon se!

Vigyázz, behálóz a tudomány!

Élj vele okosan, s méltán!

Nem rossz dolog ez, csak veszélyes,

Vigyázz, nehogy a csapdájába ess!

Tetszett Deák László Olivér Vigyázz, behálóz a tudomány! című verse? Kattints ide és adj neki egy lájkot, hogy a döntőbe kerülhessen!

A Városkapcsolóra még mindig lehet jelentkezni az urbanistablog@gmail.com címen, rajzzal, fényképpel, verssel, novellával, szoborral, tánccal, operettel. De már nem sokáig, lassan annyi anyagunk van, hogy ne fogjuk tudni mind kiposztolni! A jelentkezés feltételeit és a verseny állását itt találjátok.