Megjelent egy remek könyv két éve a két világháború közti magyar belsőépítészetről, lakberendezésről, most pedig itt a folytatása, amely 1970-ig mutatja be, milyen dögösek is lehettek volna a lakásaink. Mert hogy ugye ezek jelentős része - egy-két megvalósult beruházástól, kis szériában gyártott kollekciótól eltekintve rajzasztalon vagy modellállapotban maradt. Kár pedig pont erre az időszakra esett a honi formatervezés egyik fénykora. Ennek köszönhető, hogy nem csak kuncogósan ciki retró érzéssel vagy az idősebbek nosztalgiájával lehet élvezni ezeket a tárgyakat és tereket - hanem egyszerűen azért mert szépek, menők, praktikusak.

Ahogy Somlai Tibor Távol és közel kötet ajánlójában írják:

A háború után felnövő új nemzedék mesterei az előző kötetben bemutatott művészek voltak. Így az 50-es, 60-as években tervezett bútorok még sokban hasonlítottak a ma már klasszikusnak számító 30-as, 40-es évek modelljeire. Az igények ugyan megváltoztak, de a fellendülő lakásépítés két-három szobás lakásai számára a többfunkciós szobabútorok továbbra is szükségesek voltak. Nagy változást jelentett a nagyüzemi gyártás.

A terveknek az új anyagokhoz és gyártási technológiákhoz kellett alkalmazkodniuk. Az új nemzedék tisztában volt azzal, hogy a tömegtermelés nem árt művészi presztízsének. A kiállításokon, melyekből minden szezonban több is volt, előremutató és a kor szellemének megfelelő remek darabok reprezentálták az európai szintű magyar tervezőket.

Sajnos a kereskedelem vezetői nem tudták követni a tervezők fejlődését. Így az üzletekben nagyrészt konvencionális, elavult bútorokat láttunk.

A mostani kötet a lakásművészeti kiállításokon szereplő egyedi és kis szériás bútorokat, valamint a nagyüzemekben végül gyártásba került termékeket mutatja be, egészen a hatvanas évek végéig.

Az Urbanistát ezúttal is megdobták néhány exkluzív oldallal a szokásos sajtóközleményen felül, lásd alant. Nagyobb felbontásért katt a képre.