Alakor - Fotó:expohungary.com
Legalábbis a 2009-es Év belsőépítésze-díj nyertesének, Tardos Tibornak ez a véleménye a megosztó, 2015-ös magyar Expo-pavilonról, az Alakorról.
Az Alakor koncepciója Sárkány Sándor (díszlettervező, író, rendező) vezető kreatív tervező ötlete, amely Herczeg Ágnes táj- és kertépítész tervező kertkoncepciójával került kiegészítésre. Ertsey Attila DLA építészmérnök pedig a projekt megvalósítását vállalt el. A tervet installációként és nem épületként kell értelmezni, azonban így is sokan támadják. Ertsey Attila építész – korábban a Magyar Építészkamara alelnöke – a fenntartható építészet területén szerzett gyakorlatot, vagy másfél évtizedet foglalkozik autonóm, önfenntartó házakkal és fenntartható települési stratégiákkal.
A 2015-ös milánói világkiállítás magyar pavilonjára kiírt ötletpályázat első díját Gettó Tamás és Hutter Ákos: A malom című terve nyerte, még sem ez valósul meg, hanem a második helyezést elért Alakor projekt, amely a közönségszavazatban kiemelkedően jól szerepelt.
Építész szakmai berkekben többen meglehetősen súlyos bírálattal illetik az Alakor-pavilont. Különösen Ertsey Attilán kérik számon, miért nem lépett vissza az első díjas Malom-projekt javára?
Ertsey többek között az alábbiakkal érvel az Építészfórumon:
"Bécs tolerált egy Hundertwassert, aki az építészet területére tévedt. Hogy házai giccsesek, dilettánsak? Igen, azok. Mégis jók, a maguk módján… Budapest nem tud tolerálni egy Sárkány Sándort? Amint a mai nyílt levelek mutatják, nem, már ami az építészeket illeti. El kéne vonatkoztatni az építészeti-stiláris részétől, egy látványterv alapján kapott benyomástól, és a tervet önmagában, egészében megítélni…Megkíséreltem e hálátlan feladatot elvállalni - a szoborszerű épület-víziónak testet-szerkezetet-működést adni. Én ebben a történetben egy mesterember vagyok, mégis úgy tűnik, nekem kell elvinnem a balhét. Van, aki meg is fogalmazza: a Szőcsöt nem támadhatja, a Sárkányt sem, na, akkor marad az Ertsey…Az Alakor arról az élhető jövőről szól. Dadogva, bumfordian, amatőr módon, szakmaiatlanul. De szól. Én azt hiszem, megértettem valamit belőle, ezért vállaltam, hogy egy nemépítésznek segítek. Mert ez a világ el fog pusztulni. Hamarabb, mint gondolnátok. S ami marad belőle, az nem stílusok, trendek, hanem valami, ami az életet menti át. Egy búzaföld egy sámándob közepén. Tök abszurd, nem?"
Tardos szintén az Építészfórumon Föld és víz címmel június 18-án megjelent véleménycikkében egyrészt kitér az építészek petícióinak értelmetlenségére:
"a szakmánkban dúló testvérháború, az egymás alá ígérgetés napi rutinja, a megbízók lehetetlen feltételeinek (fogcsikorgatva, de mégis) elfogadása olyan napi gyakorlat, amely bármi összefogásra felszólítást szemforgatássá fokoz le. Amíg nem vagyunk hajlandóak tisztába jönni a magunk gyarló hiányosságaival, összesített teljesítményünk alacsony színvonalával, egész szakmai életünk végletes provincializmusával, addig nincsen mihez csatlakoznom. Egzisztenciálisan amúgy is ennek a leharcolt, mélypontról mélypontra evickélő szakmának vagyok a része, fölösleges lenne ezt a nem-teljesítményemet még látszat-összefogásokkal is hangsúlyoznom. Ennyit tehát a petíciókról."
Másrészt festőművészeti példával felvezetve arra a következtetésre jut, hogy:
"[az Alakor pavilon esetében] az építészeti hagyomány (kultúra) nem jutott szóhoz; hogy a megformálás egyetlen gesztusa sem szolgál tanulsággal későbbi épületek számára; hogy mindaz, amit funkcionálisan építészettel szoktunk kielégíteni (pl. emberek mozgatása, ellátása) itt alárendelődik egy meseszerű, kizárólag elmondható, akarható, ám építészetileg nem létező, meg nem formálható dramaturgiának. Nincsen ennek a tervnek egyetlen felismerhető építészeti eleme sem… ezzel a pavilonnal építésznek nem érdemes vitába szállnia. Számomra nem több, mint egy hamburgert formázó hamburgeres bódé: kuriózum, szárazföldre vetett hal. Nem kell bántanunk: elegendő óvatosan kikerülnünk. Éljük csak tovább a magunk szárazföldi életét - hacsak holnapután nem köteleznek arra, hogy mi is költözzünk a víz alá..."
